Elemi erővel hat rám, akárhányszor csak elém téved, Karinthy Előszó című verse. Tudod, kedves ismeretlen és rejtélyes Olvasóm, ebben a versben van az, hogy “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Annyira elcsépeltük ezt a sort, pedig a web 2.0 erről szól. Van egy titok, egy kimondhatatlan, feldolgozhatatlan, vagy éppen valami, amit nem kellene kimondani, és ha az ember ismeretlenekkel osztja meg, akkor lehet, hogy éppen több megértésre talál. Vagy legalábbis az aggodalom, öröm, bánat terhét a papír (vagyis a képernyő) viseli tovább. “Ja, akkor már értem, miért blogolsz!” -mondta egy barátom, miután megtudta, őrlődöm.
Én történetesen egy picit sem haragszom a netre, közösségi oldalakra, mert sok dolgot köszönhetek nekik. Sok olyan dolgot (inkább személyt, érzést), amit és akit ezekben a napokban nagyon féltek. Már írtam, hogy nem hiszek a tökéletesben, csak a nekünk tökéletesben. Pedig lehet, hogy sokszor nekem is nagy elvárásaim vannak. Igyekszem, hogy ez ne így legyen. Őszintén nem tudom, mennyi elvárás építő, és mennyi már az elmagányosító egoizmus.
Nem csak emberekkel, de helyzetekkel szemben is lehet elvárásunk. Van olyan helyzet, amelyből nem lehet veszteség nélkül kikerülni, de benne maradni is veszteségekkel jár. Hogy melyik a nagyobb, ez kérdéses. Én pedig azt tekintem optimális helyzetnek, ha nincs veszteség, ha nem kell egyik vagy másik mellett dönteni: abban az esetben, ha valójában nem is normális ez a kreált döntési helyzet.
Tudom, ezt most nem sokan értik. Talán elég, ha (hiszen nem mondhatom el senkinek) elmondom hát valakinek. Valakinek, aki érti, és talán meg is érti.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: