Saját karácsony

Ha valaki egyáltalán erre a blogra téved, most vagy nagyon ki fog akadni, vagy nagyon egyetért majd. Középút, azt hiszem, nincs. 

Essünk is túl rajta. Momentán egyedül szeretnék a legjobban karácsonyozni. 

(Már hallom is a hangokat: meg fogod még bánni, hogy lehetsz ilyen önző, örülj, hogy van kivel.)

Manapság már vannak, akik el merik mondani, hogy nem szeretik ezt az ünnepet. Mert előtte megy a hajsza, közben a trakta és a nagy vendégjárás, utána meg a méregtelenítés. 🙂 Vannak, akik megbolondulnak a jingle bells hallatán (azaz inkább fel a kezet, aki nem!), utálnak tűlevelet porszívózni még hetekkel, hónapokkal az ünnep után is (nekem egy kétéveset is sikerült már kioperálnom a szőnyegből). 

Kevesebben vannak, akik azért nem szeretik a karácsonyt, mert sok, tömény nekik a családjukkal töltött idő. Én azok közé tartozom, akiknek macera a két oldal közötti, fizikai és lelki ingázás, rossz feltépni a régi sebeket. A saját megszokott, kényelmes kanapém helyett mehetek kínpadokra, hideg fal mellé, élhetek bőröndből, mindezt mert karácsony van. Ha ide megyek, az nem jó, ha oda, hát az. Akinek a szerettei fizikailag és más értelemben is széttartanak, annak a karácsony kész macera.

És igen, simán lehet, hogy meg fogom bánni. Nem hiszek azokban a tanácsokban, hogy lépni, mi több, dobbantani kell, otthagyni mindent, és nem nézni vissza. Nem hiszek abban, hogy valakinek tűzön-vízen keresztül meg kellene valósítania önmagát, megtalálni az igazit, stb. Egoista önmegvalósító kultúránk nem veszi figyelembe, hogy úgyis mindenkivel van valami gond. Adonisszal is. Szerintem nem ezt, hanem a megfelelőt kell keresnünk és mellette kell kitartanunk. Lehet szeretni a tökéletlenségeket is, mert úgyis mindenkinek van belőlük. Csak az a nagyon nehéz, oly olyan tökéletlent (lehetőleg pedig ne ennél egy szótaggal kevesebbet) találjunk, aki nekünk megfelel.

Ezt gondolom az életünk más részeiről is. Meg kell keresni a megfelelőt, az optimálisat, ami nem túl meleg és nem túl hideg, mint mókusnak a mérsékelt éghajlat. Ebbe pedig számomra az is beletartozik, hogy nem az ünnepek idején felvett bejgliszagú áhítat, hanem a hétköznapokban tanúsított megbízhatóság, elérhetőség az, amivel a családomnak, barátaimnak tartozni szeretnék. 

Mivel pedig az ünnepekre szükség van, és nekem is igényem van a fenyőillatra, csodaszépen kivilágított ablakokra (de a halott fenyőfákra nem!), a finom ételekre, pihenésre, a pillanat megélésére, introvertált emberként mindezt a legjobban egyedül érném el. Mondjuk, egy erdő közepén egy kis házban (már csak a bio fenyőillatra tekintettel), vagy akár Londonban (a fények magas koncentrációja okán). Mindegy, csak arra az egy-két napra nem szeretnék elvárásokat. Ez olyan nagy elvárás volna?